A legújabbak...

... amikre ma szert tettem a konyhába.
Ezt a spagetti tészta adagolót már hónapokkal ezelőtt felfedeztem a Bigyóblogon. Azóta tervezem, hogy beszerzek egy ilyet. Mivel elég sok tésztát eszem, ebbe a problémába már többször is belefutottam, hogy vagy túl sokat vagy nem eleget főzök ki. Na, ennek vége ezzel a kis szerkezettel :)

A másik, amire a boltban bukkantam, az a mosogatószivacs tartó, amibe rögtön a mosogatószert is bele lehet tölteni. Máris jobban mutat a mosogató a böszme műanyag flakon nélkül :)

Nagyon sok hasznos konyhai eszköz van a boltban, legtöbbjüknél az ember csak a fejéhez kap, hogy 'ez miért nem nekem jutott eszembe??' Egy kisebb vagyont tudtam volna otthagyni, úgy kellett visszafognom magam. A helyzetet nem könnyíti, hogy lehet kártyával fizetni.
A következő, ami wishlist-en van, az a szilikon nyújtódeszka. Ezekután a sütik új tárlata fog megnyilni :)

Ph

3 éve láttam utoljára. Mögötte ültem a kocsiban, a napfényben megcsillant a szőke haja, ahogy arcát dacosan a kezébe fúrta. A visszapillantóból pont ráláttam. Aztán feloldódott és beszélt. Mutogatott. Nevetett. Csak nem velem.

Vacsora közben szemben ült. Ahányszor összeakadt a tekintetünk elpirult és másfelé nézett. De én észrevettem a szája sarkában megbújó mosolyt, amit igyekezett benttartani. Nekem a gyomrom remegett az izgalomtól, nehogy elrontsak valamit és elveszitsem ezt a hajszálon függő boldogságot, amire ennyit vártunk.
Később leült játszani valami lövős játékkal a számítógépén. Én elkezdtem kipakolni, de a szemem sarkából néztem, ahogy játszik. Ő pedig egyszercsak felnézett azokkal a égszinkék szemeivel és megkérdezte, hogy kipróbálom-e a játékot. Annyira megilletődtem, hogy visszautasítottam. Mondván ő ezt nálam jobban csinálja. De onnantól már ott álltam a háta mögött, mintha a életemre bízott kincset őriznék.
Másnap megmutattam neki, hogy tudok varázsolni. Kérte újra és újra. Én pedig újra és újra megmutattam neki. Meg akartam neki mutatni, hogy bármire képes vagyok, amit kér.
Hazafelé a kocsiban már mellettem ült és a cinkostársa lettem.
Búcsúzóul megölelt, amitől a hangom is elakadt és feloldott minden keserűséget és fájdalmat az elmúlt 3 évből.

Változások

Jönnek az ember életében fordulópontok, amiknek abban a pillanatban nincs is tudatában, hogy mekkora jelentőségük van. Most nálam is bekövetkezett néhány változás.

Foto innen

Az egyik változás a munkahelyi életemben következett be; szeptember 1-től másik csoport irányítását fogom átvenni. Jött egy lehetőség és úgy gondoltam, miért ne? Kiváncsi voltam Patrik véleményére is az ötletet illetően és tetszett neki. Egyetértett velem abban, hogy kihívás lesz 9 év után váltani. Ennyi ideje dolgozom ugyanis revenue területen. 2 cég - 9 év... és még milyen messze a nyugdíj :D
Szóval megpályáztam. A főnökömnek is tetszett az ötlet. Arról nem is beszélve, hogy ezzel részben az ő életét könnyítem meg, hiszen fel tudom használni az eddigi csoportvezetői tapasztalataimat. Más kérdés, hogy mennyi plusz munkát fog neki jelenteni az, hogy a helyemre valaki mást keressen ;)
Az új pozicíó teljesen más területet érint, mint amivel eddig foglalkoztam. Mondhatni semmi köze egymáshoz. Legalábbis amennyire ezt most fel tudom mérni. Emberek száma ugyanannyi lesz, viszont újból bele kell rázódnom a csoport dinamikájába.... érdekes lesz. Ugyanakkor már most biztos vagyok benne, hogy hiányozni fognak a mostani "gyerekeim" :)
A másik változás magánéleti. Nem is jó szó rá a változás. Kihívás inkább... mielőtt bárki megijedne, nem, nem szakítottunk :) Inkább úgy fogalmaznék, hogy a kapcsolatunk egyfajta erőpróbán megyünk most keresztül. Én legalábbis biztosan. A jó oldala, hogy ezzel együtt még inkább látom a határaimat és próbálom őket tágítani is. Nem mindig könnyű. Azt már tudom, hogy a legnehezebben a szeretetlenséget/közönyt viselem. Az érdekesség, hogy ilyenkor az én reakcióm is az azonnali szeretetmegvonás... és nem csak ilyenkor. Próbálok arra is rájönni, hogy honnan fakad ez bennem, mi az, ami ezt így alakította? Az apátlan gyerekkorom? Vagy Anyu használhatta ugyanezt? Nehéz kérdések, nehéz időszak, izgalmas önmegismerés. Csak ne érezném néha ezt a gyomorszorító stresszt. Próbálok pozitív maradni és kitartani, amig minden vissza nem áll a régibe. El nem tudom mondani mennyire várom már :)

Back in Joburg

Hát az úgy volt, hogy:

• 'A' verzió: annyira hiányoztunk egymásnak, hogy jönnöm kellett újra
• 'B' verzió: a jövőbe vetett hitünk kezdett megingani, ezért jönnöm kellett, hogy támogassuk egymást
• 'C' verzió: egyikünk vándorcirkuszba készül beállni, ezért jönnöm kellett, hogy megbeszéljük ez milyen hatással lesz a kapcsolatunkra

Mindenki válassza ki a számára legszimpatikusabb verziót :)

Kép innen

Az ideút egyébiránt roppant kalandos volt. Kezdődött a taxival. Minekutána én most az itteni télben ülök itt lent, ezért már előrelátóan ennek az időjárásnak megfelelően öltöztem, magyarul pulcsi, meg ilyenek. Namost ehhez képest, egy légkondi nélküli taxi jön értem, aminek vezetője nem igazán naprakész az elkerülő utakban. Ennek eredményeként elkezdünk araszolni a péntek délutáni csúcsban az 1-es vili vonalán. Az út 1/5-nél - mikor a poló már rátapad a hátamra - kérdezem meg udvariasan a söfőrt, hogy mehetnénk-e valami másik úton. Na, miután kivergődünk a reptérre és kellőképpen leizzadok a 14 órás utam előtt, látom ám, hogy egyből 1 órás késéssel indul a gépem. Megnyugtatásomra közlik a kollegínák, hogy ettől még bőven el fogom érni a csatlakozásom Párizsban. Megnyugszom, várok a beszállásra. Ahol viszont közlik, hogy további 1 órát még várnunk kell a közben megindult felhőszakadás következtében, viszont válaszokat majd csak Párizsban fogok kapni ( pl hogy érdemes-e egyáltalán gépre szállnom, ha mondjuk csak 24 óra múlva tudok továbbindulni Párizsból... ) Szóval gépre fel, izgulás bekapcsol. Addigra már kiszámolom, hogy 1, azaz egy, órám lesz átrohanni egyik terminálból a másikba. A helyzetet tetézi, hogy ezek nem egymás melletti terminálok.
A nagy agyalás közben mondják be, hogy a továbbutazó utasoknak szerveztek segítséget. Igy történik, hogy átvisznek kocsival a terminálok között és bőven odaérek beszálláshoz.
Ahol is a következő párbeszéd hangzik el az utaskisérő ( U ) és köztem ( Én ):

• U: Egyedül utazik?
• Én: Igen
• U: Akkor van egy jó hírem. Business-en utazhat!
• Én ( szólni nem bír, csak az álla esik le )

Úgyhogy most először szépen, kényelmesen utaztam. Altatóra sem volt szükség, mivel az ülés majdnem teljesen vízszintbe állítható. Kaja isteni volt, többféle, adagra is több. Fülhallgató minőségi, zúgást teljesen kiszűrte. A rövid átszállóidő ellenére a csomagom is megjött ugyanazzal a géppel.
Vajon miért érzem, hogy ez a légitársaság most rákapcsolt?

Vannak azok a szomorú napok...

... amikor elfogy a remény, mint a lufiból a levegő. Amikor a kilátástalanság kiszívja belőled az összes erőt. Hát, a múlt hetem ilyen volt.
Mindenkinek megvan a maga keresztje és mindenkinek a sajátja a legnehezebb. Ezzel így vagyok én is. Nehezen osztom meg ha bajom van, próbálom egyedül megoldani. Aztán amikor már-már felemészt, akkor megosztom. És amint ezt megteszem, a súly szinte azonnal enyhül. Mégsem tudom elengedni soha rögtön.
A legutóbb annyira elszontyolodtam, hogy "kikiabáltam" virtuálisan magamból ( értsd az egyik közösségi oldalra ). És 2 meglepetés is ért. Egyrészt hogy olyan emberek reagáltak rá, akiktől a legkevésbe vártam volna. És tőlük esett a legjobban.
Nem vagyunk egyedül és ez a lényeg. Valahol mindig ott van egy segítő kéz. Remélem én is eléggé az vagyok azoknak, akiknek szüksége van rá.

Mert én sütni is tudok

A sütés iránti lelkesedésem valójában anyunak köszönhetem. Ugyanis ő volt az, aki kerek-perec kijelentette gyerekkoromban, hogy ő márpedig nem fog sütni, mivel csak kudarcélményei vannak süteményekhez kapcsolódóan. Így esett, hogy amint elég nagy lettem hozzá, kipróbáltam magam a konyhában. És láss csodát, nekem nem volt semmi problémám vele. Valahogy mindig sikerült. És valahogy mindig éreztem is, hogy ami kikerül a kezem alól, abban van egy jóadag szeretet is. Ezért is van, hogy jobb szeretek másoknak sütni. Szeretem begyűjteni a jóízű, teliszájú hümmögéseket az asztal körül :)
Múlt héten a kollégakat egy New York-i sajttortával leptem meg Róbert nap alkalmából ( 3-an is vannak ). Szeretem ezt a receptet, mert annyira nem pepecselős ( ez nálam kulcsfontosságú ) és minden egyes alkalommal osztatlan sikere van az édesszájúaknál. Az aktuális gyümölcsöt pedig ők szokták beleadni :)
Most némi meggy halmozódott fel a hütőmben. Valamikor régen kaptam egy kefires meggyes süti receptet, de már nem volt meg, ezért Gugli barátunkhoz fordultam segitségért, és tá-dám: meggyes pite. Egyedül a magozás volt időigényesebb, de a végeredményért megérte :)

Pár szelet langyos pite, egy pohár tej és a világ mindjárt jobb egy fokkal!

A kikapcsolós hétvége

Kell ilyen is. Volt már olyan, hogy néhány nap távollét után úgy kellett újra felvenni a hétköznapi gondolataid fonalát? Amikor olyan távolinak és szokatlannak tűnnek a máskor megszokott dolgaid. Amikor azzal az érzéssel jössz haza, hogy Várjunk csak, hol is tartottam? Pontosan ezt éreztem, amikor múlt vasárnap délután 6-kor beléptem a lakásba. Egy kikapcsolós hétvége barátokkal, akik kirántanak a hétköznapokból.
13 évvel ezelőtt találkoztam velük és akkor még sejtésem sem volt, hogy az életem ennyire meghatározó részei lesznek. Mind szakmailag, mind érzelmileg. Mellettük nőttem fel, formáltak az évek során, nekik is köszönhetem, hogy az lettem, ami vagyok. Nem sok nő mondhatja el magáról, hogy ilyen szoros barátságban legyen ennyi férfival :)

Na de visszatérve a hétvégére. Évente legalább egyszer összejövünk egy hétvégére vidéken. Ilyen evős-ivós-ottalvós parti. Kezdetben voltak a piák, a zsiros kenyér, a zenélés. Mostanra már jóval szofisztikáltabb és változatosabbak az ételek, italok.

Na, de nem is ez a lényeg. Hanem amit megosztunk egymással. Van, akit hónapokig nem látok, mert külön városban élünk és mégis ugyanolyan felszabadult minden találkozás. Nehéz szavakba foglalni úgy, hogy olyan kerek egészt adjon, mint amilyen a hétvége valójában.

Azt hiszem szimplán csak leirom, hogy én mit szeretek annyira benne: a viszontlátás örömével egybekötött koccintásokat, a felzárkóztató beszélgetéseket ( na, mi van veled, mesélj ), a mindig fényképeszkedős-táncolásba fúló ivást, a másnap reggeli arcokat, az emlékek felidézését, az együtt főzés örömét és azt a hihetetlen érzést, amikor tudod, hogy tartozol valahova és tök mindegy, hogy mit csináltok, csak csináljátok együtt, úgyis jó lesz. Amikor ott vagyok velük egy ilyen hétvégén, sosem nézem az órám, sosem gondolkodom azon, hogy mit kellene csinálni, mert nincs rá szükségem. És ez jó, nagyon jó :)
Ők a barátaim, mindannyian.

Újra itthon + új projekt

Időközben áttettem telephelyemet egy időjárás szempontjából jelenleg sokkal kedvezőbb országba. Magyarul: hazajöttem. Tehát a hőmérsékletet élvezem, az egyedüllétet annál kevésbé.
Ezt a problémát pl családtag beköltöztetésével, lakáscsinositgatással, stb próbálom meg enyhiteni.
A projekt már nem először kerül napirendre nálam, lévén a falakon nincs nagyon semmi. Most viszont ésszerű lépésekre lebontva fogtam neki a problémának, minekutána egyszerre csak egy szobára összpontositok. A választás a hálószobára esett kezdésként. Először jól kitaláltam, hogy milyen jó lesz majd a már egyszer jól bevált ötlet: könyvespolc az ágy fölé. A legutolsó albérletemben ugyanis ez remekül működött. A titka viszont az volt - mint utólag tudatosult bennem -, hogy ott a háló és a nappali egy és ugyanazon szoba volt ( 35 nm-en ugye nem nehéz ). Ebben az esetben viszont úgy döntöttem, hogy hiába a sok könyv, én mégis szeretném őket egy helységben látni, nem pedig mindenhol egy keveset. Úgyhogy nyakamba vettem az Ikeát és a katalógusukat ( papir- és internet alapút szintúgy ), hogy megálmodjam a dekorációt. Igy esett a választásom egy keskeny, kép- és bizgentyűtartó polcra. És ha már dekoráció, akkor beszereztem két tisztességes olvasólámpát is, a korábbi helyett. Ime az eredmény:

A végeredményhez a rendkivűl segitőkész szomszédom is hozzájárult a fúrójával ( ez esetben szó szerint értendő... :) ).
És hát a lakberendezési projektek sajátossága, hogy ha nem figyel az ember, akkor láncreakcióba kezdenek. Ennek egyik tipikus esete, amikor az ember megvesz valamit a bútorboltban, ami nem volt bekalkulálva és hát akkor azzal is kezdeni kell valamit :)
Az én esetemben erről ugyan nem volt szó, de itt az egyenlőre még üresen álló képkeretek támogatásért kiáltanak. És hát ki lenne erre alkalmasabb, mint egy fényképezni szerető házigazda? :D
Hát igy alakult, hogy mostanság munka után a szerkesztendő képeim várnak itthon... De azért természetesen ezen is túlmutató projektterv is van már, sőt! De erről bővebben majd később :)

A legmélyebb hallgatás

Tudom, mostanában volt már elég szomorú bejegyzés - legalábbis aminek a tartalmilag. Itt van megint egy, sajna ezek nap, mint nap jönnek velem szembe, igérem igyekszem majd vidámabb témákkal is foglalkozni.
A téma, amivel ez esetben egy dokumentum filmen keresztül találkoztam először az a congoi ( DRC ) asszonyok erőszakolása. Kérdezhetné bárki, hogy miért foglalkozom én ezzel. A válasz egyszerű; én is nő vagyok és döbbenetes, hogy ilyen mértékű és súlyosságú bűntettel éli mindennapjait egy ország.
De hogy tiszta legyen a kép. A címet maga a dokumentumfilm adta ( The Greatest Silence: Rape in the Congo, infok a filmrol ), amit teljesen véletlenül kaptam el a tv-ben és szögezett oda elé. Egy amerikai újságírónő - Lisa F. Jackson - kezdett el foglalkozni a témával, részben saját maga által megélt tapasztalata miatt - ő is erőszak áldozata volt a '70-es években. Ennél is inkább volt vakmerő részéről elindulni egyedül ebbe a távoli országba ( Congo ) anyagot gyűjteni. Aztán az, ami végül itt fogadta, felülmúlta a legvadabb elképzeléseit.
Kezdetnek pont ez a közös "tapasztalat" volt az, amivel a riporternőnek sikerült az asszonyok bizalmát elnyerni, hogy később megnyiljanak és megosszák szomorú élményeiket.

kép innen

A probléma gyökere a még most is folyó háborúban keresendő. Az erőszakolók többsége katona és így bűntetlenséget élvez. A megelőzés pedig szinte lehetetlen, mivel a helyi, ez ügyben illetékes hatóság egyetlen női rendőr őrnagyból áll. Az ő irodája gyakorlatilag egy kb 10 nm-es bódé, ahol az asszonyok vallomásfelvétele zajlik, végighallgatva egymás történetét - kizárva ezáltal a néha hőn vágyott privát szféra lehetőségét.

kép innen

A film megszólaltatta még az erőszakos esetek gyógyítására/kezelésére szakosodott kórház igazgatóját, aki megoszt néhány történetet is. Ami igazán megrendítő, az az erőszak súlyossága. Az esetek többségében egyszerre több férfi támadja és erőszakolja meg az asszonyokat, nem ritkán a fegyverüket is használva. Az asszonyok aztán nehezen gyógyuló, néha rendbehozhatatlan károsodást szenvednek a nemi szerveiken, nem ritkán még HIV/AIDS-el is megfertőzve. A támadások célpontja a 12 évestől egészen a 70 évesig terjed, a katonák nem válogatnak. Nem ritka az sem, hogy a megerőszakolt nőtől a családja is elfordul.

A riporternő vette a bátorságot és bemerészkedett a dzsungelbe is, hogy lencsevégre kapja a szóban forgó katonákat is. Szinte egyikőjük sincs tudatában a tetteik súlyosságának vagy nem is akarják felmérni azt. A háborúra fogják vagy szimplán csak a többieket követve csinálják. Az általános vélemény az volt, hogy az asszonyok alacsonyabb rendűek, így azt lehet velük csinálni, amit a férfiak akarnak. Sokan babonás hitből erőszakolnak, mondván így jobban fognak harcolni a háborúban.
Az asszonyok kiszolgáltatottságát növeli, hogy az ország nőlakosságának a 2/3-a nem rendelkezik az semmilyen tapasztalattal, ami a munkábaálláshoz szükséges lenne. Ehhez még hozzájön az ország gyatra gazdasági helyzete is.

kép innen

A film nagyon felkavaró volt számomra, annak ellenére, hogy semmilyen brutalitást nem vonultatott fel képekben - kivéve a személyes interjúkat. Mégis hihetetlen volt látni ezeknek az asszonyoknak a néma beletörődését, ahogy a helyzetet elfogadják és megpróbálnak túlélni.
A téma foglalkoztat, ezért is írok róla, hogy még több emberhez elérjen. Ahogy maga a riporternő is fogalmazott, "reméljük, hogy az emberek eléggé motiváltak ahhoz, hogy még többet megtudjanak erről a konfliktusról".

Források:
The Gretest Silence homepage
The Greatest Silence: Rape in the Congo ( The Women's International Perspective ) - angol nyelvű cikk

Olvass tovább...

Újítást vezettem be, mégpedig az 'Olvass tovább...' linket. Igy a bejegyzések nem lesznek kifejtve a főoldalon, hanem csak a kattintás után. Remélem ezzel áttekinthetőbbé válik az oldal.
Már csak azt szeretném kitalálni, hogy hogyan tudom eltüntetni, ha rövid a bejegyzés :)
Bombázzatok megjegyzésekkel!

Constitution Hill

"It's said that no one truly knows a nation until one has been inside its jails.
A nation should not be jugded by how it treats its highest citizens, but its lowest ones-
and South Africa treated its imprisoned African citizens like animals."

Nelson Mandela, 1994

A fenti felirat látható a régi börtön bejárata felett. A börtön egy része - az alkotmány bíróság - még mind a mai napig működik. Az épület 1998-ban lett újjáépítve. A fiatal építészcsoport nagy hangsúlyt fektetett a szimbolizmusra. A régi épület egy részének tégláit felhasználták itt újra. Visszatérő motívum az épületen belül a fa, levelek, utalva arra, hogy régen, a törzsi ügyeket is egy fa alatt beszélték meg.
Az épület homlokzatán az Alkotmány Bíróság felirat látható az ország 11 hivatalos nyelvén. Hasonlóan, minden bírósági döntést ezen a 11 nyelven hoznak nyilvánosságra.

A bejárati ajtón - ami nagy jóakarattal nevezhető ajtónak, hiszen egy 9 méter magas fa-alkotásról van szó - 27 emberi jog talalható bevésve, amit a bíróság is szolgál. A szavak jel-nyelven vannak feltüntetve, a fogantyún pedig Braille-írással találhatóak ugyanezek. Lenyűgöző munka.

Az alábbi képen a tárgyalóterem látható.

A börtön régi épületeit múzeummá alakították, ezeken sétáltunk keresztül, miközben egy vezető szavait hallgattuk a néhol kegyetlen bánásmódról. Gyakorlatilag a börtönlakók mindennapjait az épületmaradványokon keresztül bemutató túráról volt szó. Az épületegyüttes 3 részből tevődött össze: fehérek részlege ( ez le volt zárva, mikor ott jártunk ), a szinesek részlege és a női börtön.
A szinesek részlegében, más néven a Négyesben ( Number Four ) tartották a fekete és egyéb szines börű elitélteket. Ide tartoztak mind a politikai elitéltek, mind a bűnözők. Ebből kifolyólag az épület 2 szekciót tartalmazott, a 4-est és 5-öst. A nevét mégis onnan kapta, hogy az idekerülő foglyoknak négyesével felsorakozva kellett átvonulniuk a fehérek "lakta" szektoron, szigorúan csak lehajtott fejjel.
Volt egy szoba berendezve a különböző kinzó eszközöknek, amit az őrök alkalmaztak a foglyok "rendszabályozására". Közben egy kivetítőn idős emberek meséltek a börtönben szerzett emlekeikről. Az alábbi képen egy akkori cella látható a fekvőhelyekkel, háttérben a mosdó.

Egy másik szoba a takaró-versenynek volt berendezve. A foglyoknak járt azért egy kis szórakozás is: évente megrendezésre kerülő versenyre takarókból összeeszkábált művekkel lehetett nevezni, a győztes pedig plusz élelmet kapott. A képen az egyik győztes mű.

Ennek ugyanis nagy jelentősége volt, mivel a különböző bőrszínhez különböző ellátás járt. A fehérek kapták a legtöbb és leggazdagabb ellátás ( még mindig börtönkeretek között beszélünk, ez sem volt túl sok ). A szinesek, ázsiaiak némivel kevesebbet, a feketék pedig elenyésző mennyiségü ételt kaptak csak. Egy példa: kenyér - fehérek 560 g/nap, szinesek 220 g/nap, feketék semmi.
Itt volt fogvatartva többek között Nelson Mandela egy ideig, valamint Mahatma Gandhi is.
Utunk ezután a női börtönbe vezetett, amit már vezetőnk nélkül néztünk végig. Rengetek emlék, interjú, szomorú történet volt itt felelevenítve, többek között gyermeküket itt világrahozó nőkről, orvosi ellátást nélkülöző szenvedőkről. A férfibörtönhöz hasonlóan, ide is könnyű volt bekerülni, eleg volt hozzá, ha a fekete asszonynál nem volt ott az igazoló papírja. Mégis, összességében a férfibörtön szomorúbb benyomást keltett bennem.

Az alábbi linkeken további angol nyelvű információt lehet találni a témában:
http://www.constitutionhill.org.za/
http://en.wikipedia.org/wiki/Constitution_Hill,_Johannesburg
http://www.constitutionalcourt.org.za/site/thecourt/thebuilding.htm

Victoria-falls, Zimbabwe

Ezt az úticélt egy ismerősünk javasolta nekünk - a doktornő, akihez Patrik masszázsra jár. A szervezést ezuttal utazási irodára bíztuk, hogy biztosan minden rendben legyen. Péntek kora reggel indultunk útnak, a húsvéti roham után. Részben a késői repjegy foglalás, részben a húsvéti rohamnak köszönhetően nem a Victoria-vízeséshez repültünk közvetlen, hanem Zambiába ( Livingstone ) és onnan söfőr vitt át minket a határ másik oldalára. Ahogy leszálltunk Livingstone-ban, már érezhető volt, az ország tényleges "afrikai" volta, ellentétben Dél-Afrikával ( néhány alacsonyabb "költségvetésű" országot megjárva erről a kontinensről, ez az ország messze a jobbak között van szerintem ) Az egyik első, ezt alátámasztó benyomás a mellékhelységben volt szembeszökő; se wc-papír, se szappan, ellenben egy nagy doboz óvszer az ablakrésben.
Innen egy sofőr vitt tovább minket a zimbabwe-i oldalra, több más turistával egyetemben és útközben rögtönzött idegenvezetést is tartott a városról, valamint távolról a vizesést is megmutatta.
A határon megfelelő összeg ellenében léphettünk át. Az iroda, ahol az üzlet bonyolódott, meglehetősen lelakott volt, de csak inkább fokozta a lelkesedésem. Mióta először jártam afrikai országban, ez a kiváncsiság kitart. Nem volt ez most sem másképp, már alig vártam, hogy megint tanuja legyek ennek a mienktől teljesen másfajta életvitelnek és -szinvonalnak. Rajtunk kívűl volt még néhány helyi ( tipikus kép, ahogy a kicsi fekete kislány ijedten bújik az anya szoknyája mögé, ahogy minket meglát :) vagy a mezitláb, egy műanyagszatyorral a határra érkező fiatalasszony ) És hát a szagok... a meleg, a helyi emberek bőrének a kipárolgása... aki volt már ilyen országban, az tudja mire gondolok. Aki nem, annak meg jobb igy.
Ezután, a határon túl az első találkozás a vízeséssel. Egy híd vezetett át a zimbabwei oldalra, azon ez a kép tárult elénk.




A szállodába érve, némi pihenés után várt minket az aznapra szervezett program: naplemente túra a Zambezi folyón. Ez annyit jelentett, hogy az egyeztetett időben felvettek minket, elfurikáztunk a folyópartra, ahol a már megszokott törzsi tánccal fogadtak minket ( némi jutattás reményében ). Néhány ének után aztán útnak indult a hajó. Igazából 2 nagyobb szigetet kerültünk meg és hajóztunk vissza a kiindulási pontra. Mindeközben némi kaját és innivalókat szolgáltak fel ( ami már benne volt az árban ) és közben figyeltük a közelben levő állatvilágot ( ekkor láttam krokodilt először, bár csak távolról ). Időközben a nap is lement.


Másnap a reggeli után az aznapi programhoz korán érkeztünk, így kimentünk a kapuhoz, ahol sikerült lencsevégre kapnom néhány páviánt, amik meglepően barátságosak voltak ( nem úgy az itteniek, amiktől minden turistát óva intenek ). Ezenkívűl rögvest akadt társaságunk is, ugyanis kb 2 mp-en belül legalabb 4 helyi fickó termett körülöttünk, mindenféle portékát ajánlva eladásra ( mindeközben a biztonsági őr is odajött mögénk, látva a hirtelen összesereglett piacot ). Nekem a félelemérzetem itt nőtt meg egy kicsit. A srácok elég nehezen adták fel, 2 különösen kitartó volt, velük szóba elegyedtünk. Mondták, hogy kereskedésből próbálnak megélni, ezen a ponton az egyikük elkezdte győzködni Patrikot, hogy adja el neki a nadrágját, mert neki csak az az 1 van, ami rajta van, kereskedő létére kell még neki portéka. Időközben megérkezett értünk a kocsi, így elbúcsúztunk volna a srácoktól, de nagyon kitartóan próbáltak minket vásárlásra bírni. Nem ment, bár a hotelhez még később visszajöttek, hogy megpróbáljanak elcsipni minket. Láttunk kint a városban más turistákat, akik körbenézni próbáltak, legalább 3-4 "kereskedővel" körbevéve. Ezek így együtt eredményezték, hogy mi végül nem mentünk ki a városba.
Az aznapi programunk a vízesés-túra nevet viselte. Ez egy 2,5 km-es séta volt a vízeséssel szemközti zimbabwe-i oldalon. A vezetőnk itt egy térképen mutatja, hogy merre fogunk sétálni.

A kilátás az elején gyönyörű volt, ám ahogy haladtunk egyre mélyebben a közepe irányába, úgy vált egyre párásabbá-esősebbé a szakasz, így itt már képet sem tudtam készíteni. Olyan volt, mintha zivatarban sétálnánk. Teljesen eláztunk a végére :)


Délután lazultunk a medence mellett, majd vacsora utánra a Húsvéti Szépségkirálynőválasztást tűztük ki programnak a szállóban található kaszinóban. Az egyik zenés szórakozóhelyen tartott versenyre a fővárosból érkeztek a modellek. Nem terveztük, de végül késő éjjelig maradtunk egy olyan helyen, ahol a kb 70 emberből mi voltunk egyedül fehérek :D ( B, te különösen frusztrált lettél volna ) Nagyon jól szórakoztunk, pár emberrel össze is barátkoztunk. Engem megtanítottak egy jellegzetes csipőmozgást igényelő táncra a lányok, ami aznap este különösen jól ment az elfogyasztott sörök után. Sajnálatos módon tegnap pl már nem tudtam felidézni :) Egyébként a klub jellege és belépője miatt biztosra vettük, hogy a helyi kereskedő haverjaink nem ide járnak szórakozni.
Másnap aztán nem kevéssé fáradtan a csupán néhány órás alvás után összecsomagoltunk, még egy utolsó üzlet keretében szert tettünk a helyi pénzre emlékbe, aztán elindultunk haza.


További képek ömlesztve:
Zambezi naplemente
Victoria-vízesés túra
Hotel, meg egyéb képek

Umoja - Spirit of Togetherness

Egyik ismerősünk azzal az ötlettel állt elő múlt héten, hogy menjünk el megnézni egy afrikai musical-t. Igazából csak egy röplapja volt a helyről, viszont a képek alapján igéretesnek tűnt ( a társaság férfirészlegét különösen a fedetlen keblek látványa lelkesítette :) ). Jegyvásárlás, időpontfoglalás, miegyéb után megegyeztünk a szombat estében.
Még szombat délután elmentünk vásárolni, aminek keretében szert tettem egy csini ruhára. Ennek párom kifejezetten örült, mivel kb kapcsolatunk 5. percetől folyamatosan szoknyában szeretne látni. Hát, ezt most megkapta szombaton :)
Vacsorával kezdtünk, aztán bőven a kezdés előtt elindultunk a hely fele. Azért mondom, hogy bőven, mert a szinház a város egy olyan pontján volt, ahol még nem jártunk azelőtt. Rendesen, GPS-el találtunk csak oda.




Egyszóval, a néhány képet leszámítva ugye semmit nem tudtunk a darabról. Fergeteges volt. Minden elképzelhető elvárásomat felülmúlta. Ami a darab szerkezetét illeti, ez voltaképpen egy zenei áttekintése volt az afrikai kultúrának. Kezdtek a törzsi énekekkel, táncokkal és szépen, megfelelő lépésközökkel felépítették napjainkig.


Az átkötő szövegeket egy Nelson Mandela kinézetű úriember mesélgette. Nagyon látványos előadás volt, klassz koreográfiával.


Egyik-másik szereplőnek pedig lenyűgöző hangja volt, érezni lehetett, hogy nem utcáról összeszedett emberekről van szó, hanem egy jól megtervezett és begyakorolt előadásról. Képeket sajnos nem lehetett készíteni közben, de találtam néhányat a neten, azt megosztom.

Olvasnivaló

Ezt a könyvet tegnap este fejeztem be. A szemem már alig birtam nyitva tartani, de ez tipikusan az a fajta könyv, amit nehez letenni. A közepén azért, mert annyira visz a történet, a végén pedig azért, mert addigra már az oldalamat fúrja a kiváncsiság, hogy hogyan lesznek a szálak elvarrva.
Ez a könyv volt egyébként az első svéd irodalmi próbálkozásom és azt kell mondjam, hogy felülmúlta minden várakozásom. És mindezt úgy, hogy angol nyelven olvastam a történetet... de még így is :)
Kb egy időben azzal, hogy elkezdtem olvasni, jött ki a magyar fordítás is otthon. Nemsokra rá fent is volt a kritika Könyvesblogon, ahol dicsérték is meg nem is. A kritikus pl nehezményezte, hogy a fő bonyodalom megoldása után meg van hátra 80 oldal, ahol a mellékszál kerül elvarrásra. Én ezzel speciel úgy voltam, hogy legalább elvarrják azt a mellékszálat. Ebből a szempontból ez a könyv egy nagyon szép, befejezett egészet képvisel a szememben. Külön tetszett, hogy a szakmai megoldások is ki vannak fejtve ( pl hacker-kedés egy számítógépen ).
Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szereti a fordulatos, bonyodalmaktól nem mentes, izgalmas krimit, ami némi bepillantást is ad a svéd mindennapokba.

Stieg Larsson - The Girl with the Dragon Tattoo
Magyar kiadás: A tetovált lány
Animus Kiadó Kft.

Apartheid

Újra itt vagyok Johannesburgban... már 1 hónapja. Kb még ugyanennyi vissza van. Elég csendesen telt ez az egy hónap. 2 héttel ezelőtt vendégünk volt egy barátom személyében. Az ő élményei itt olvashatóak. Sok olyan helyet megjártunk vele, ahol mi már voltunk, de jó volt visszamenni ( ugyan ki ne szeretne kistigrist simogatni újra, megunhatatlan... :) ) Viszont ellátogattunk olyan helyre is, ami nekünk is újdonság volt: Apartheid múzeum. Aki ismer, tudja, hogy én nem vagyok egy nagy történelem-rajongó ( ellentétben Patrikkal ), de ez a múzeum még nekem is bejött. Kifejezetten szimpatikus volt, hogy az elején kezdték. Az okoknál, hogy mi vezetett el odáig, hogy az apartheid, mint jelenség kialakuljon. Mindezt vetitesekkel, még ma is élő leszármazottak felkutatásával, rengeteg újságcikk, fénykép felvonultatásával. Maga az apartheid faji elkülönítést jelent. Ennek megfelelően a bejáratnál kaptunk kis kártyákat ( véletlenszerűen ), ki fehér, ki fekete lett. A későbbiekben ennek megfelelő ajtón keresztül juthattunk be az épületbe, ahol a folyosón a "kapott fajunkhoz" tartozó régi azonosító kártyák voltak kinagyitva.

Az eseményeket és tényeket időrendi sorrendben vonultatták fel. Ahogy közeledtünk a kicsúcsosodáshoz, annál erőszakosabb megnyilvánulások történtek. A végefelé volt egy video, amin rendőröket mutattak, ahogy "ellenőrzik" a feketék által lakott negyedet. Brutális volt. A sok erőszak végül elvezetett odáig, hogy a helyzet tarthatatlanná vált és megszületett végül belőle valami új. 1994-ben volt az első olyan választás, ahol mindenkinek volt szavazati joga. Elszorult torokkal néztem a kinagyitott képeket emberekről, akik azon a napon álltak először sorba, akár órákig a tűző napon, örömtől ragyogó arccal. És hát a nagy lelkesedés nem állt itt meg, a listán szereplő pártok sora hosszú volt. 2 kedvencemet emelném ki megszerzett szavazatok számával:

• Sport Organisation for Collective Contributions and Equal Rights (SOCCER) - 10,575
• Keep It Straight and Simple Party (KISS) - 5,916

A győztes a African National Congress (ANC) párt lett, Nelson Mandela vezetésével ( 12,237,655 szavazattal ).