Vannak azok a szomorú napok...

... amikor elfogy a remény, mint a lufiból a levegő. Amikor a kilátástalanság kiszívja belőled az összes erőt. Hát, a múlt hetem ilyen volt.
Mindenkinek megvan a maga keresztje és mindenkinek a sajátja a legnehezebb. Ezzel így vagyok én is. Nehezen osztom meg ha bajom van, próbálom egyedül megoldani. Aztán amikor már-már felemészt, akkor megosztom. És amint ezt megteszem, a súly szinte azonnal enyhül. Mégsem tudom elengedni soha rögtön.
A legutóbb annyira elszontyolodtam, hogy "kikiabáltam" virtuálisan magamból ( értsd az egyik közösségi oldalra ). És 2 meglepetés is ért. Egyrészt hogy olyan emberek reagáltak rá, akiktől a legkevésbe vártam volna. És tőlük esett a legjobban.
Nem vagyunk egyedül és ez a lényeg. Valahol mindig ott van egy segítő kéz. Remélem én is eléggé az vagyok azoknak, akiknek szüksége van rá.

Mert én sütni is tudok

A sütés iránti lelkesedésem valójában anyunak köszönhetem. Ugyanis ő volt az, aki kerek-perec kijelentette gyerekkoromban, hogy ő márpedig nem fog sütni, mivel csak kudarcélményei vannak süteményekhez kapcsolódóan. Így esett, hogy amint elég nagy lettem hozzá, kipróbáltam magam a konyhában. És láss csodát, nekem nem volt semmi problémám vele. Valahogy mindig sikerült. És valahogy mindig éreztem is, hogy ami kikerül a kezem alól, abban van egy jóadag szeretet is. Ezért is van, hogy jobb szeretek másoknak sütni. Szeretem begyűjteni a jóízű, teliszájú hümmögéseket az asztal körül :)
Múlt héten a kollégakat egy New York-i sajttortával leptem meg Róbert nap alkalmából ( 3-an is vannak ). Szeretem ezt a receptet, mert annyira nem pepecselős ( ez nálam kulcsfontosságú ) és minden egyes alkalommal osztatlan sikere van az édesszájúaknál. Az aktuális gyümölcsöt pedig ők szokták beleadni :)
Most némi meggy halmozódott fel a hütőmben. Valamikor régen kaptam egy kefires meggyes süti receptet, de már nem volt meg, ezért Gugli barátunkhoz fordultam segitségért, és tá-dám: meggyes pite. Egyedül a magozás volt időigényesebb, de a végeredményért megérte :)

Pár szelet langyos pite, egy pohár tej és a világ mindjárt jobb egy fokkal!

A kikapcsolós hétvége

Kell ilyen is. Volt már olyan, hogy néhány nap távollét után úgy kellett újra felvenni a hétköznapi gondolataid fonalát? Amikor olyan távolinak és szokatlannak tűnnek a máskor megszokott dolgaid. Amikor azzal az érzéssel jössz haza, hogy Várjunk csak, hol is tartottam? Pontosan ezt éreztem, amikor múlt vasárnap délután 6-kor beléptem a lakásba. Egy kikapcsolós hétvége barátokkal, akik kirántanak a hétköznapokból.
13 évvel ezelőtt találkoztam velük és akkor még sejtésem sem volt, hogy az életem ennyire meghatározó részei lesznek. Mind szakmailag, mind érzelmileg. Mellettük nőttem fel, formáltak az évek során, nekik is köszönhetem, hogy az lettem, ami vagyok. Nem sok nő mondhatja el magáról, hogy ilyen szoros barátságban legyen ennyi férfival :)

Na de visszatérve a hétvégére. Évente legalább egyszer összejövünk egy hétvégére vidéken. Ilyen evős-ivós-ottalvós parti. Kezdetben voltak a piák, a zsiros kenyér, a zenélés. Mostanra már jóval szofisztikáltabb és változatosabbak az ételek, italok.

Na, de nem is ez a lényeg. Hanem amit megosztunk egymással. Van, akit hónapokig nem látok, mert külön városban élünk és mégis ugyanolyan felszabadult minden találkozás. Nehéz szavakba foglalni úgy, hogy olyan kerek egészt adjon, mint amilyen a hétvége valójában.

Azt hiszem szimplán csak leirom, hogy én mit szeretek annyira benne: a viszontlátás örömével egybekötött koccintásokat, a felzárkóztató beszélgetéseket ( na, mi van veled, mesélj ), a mindig fényképeszkedős-táncolásba fúló ivást, a másnap reggeli arcokat, az emlékek felidézését, az együtt főzés örömét és azt a hihetetlen érzést, amikor tudod, hogy tartozol valahova és tök mindegy, hogy mit csináltok, csak csináljátok együtt, úgyis jó lesz. Amikor ott vagyok velük egy ilyen hétvégén, sosem nézem az órám, sosem gondolkodom azon, hogy mit kellene csinálni, mert nincs rá szükségem. És ez jó, nagyon jó :)
Ők a barátaim, mindannyian.