Vannak azok a szomorú napok...

... amikor elfogy a remény, mint a lufiból a levegő. Amikor a kilátástalanság kiszívja belőled az összes erőt. Hát, a múlt hetem ilyen volt.
Mindenkinek megvan a maga keresztje és mindenkinek a sajátja a legnehezebb. Ezzel így vagyok én is. Nehezen osztom meg ha bajom van, próbálom egyedül megoldani. Aztán amikor már-már felemészt, akkor megosztom. És amint ezt megteszem, a súly szinte azonnal enyhül. Mégsem tudom elengedni soha rögtön.
A legutóbb annyira elszontyolodtam, hogy "kikiabáltam" virtuálisan magamból ( értsd az egyik közösségi oldalra ). És 2 meglepetés is ért. Egyrészt hogy olyan emberek reagáltak rá, akiktől a legkevésbe vártam volna. És tőlük esett a legjobban.
Nem vagyunk egyedül és ez a lényeg. Valahol mindig ott van egy segítő kéz. Remélem én is eléggé az vagyok azoknak, akiknek szüksége van rá.

Bejegyezte: Loriel dátum: 22:09

Címkék: mindennapok