A legújabbak...

... amikre ma szert tettem a konyhába.
Ezt a spagetti tészta adagolót már hónapokkal ezelőtt felfedeztem a Bigyóblogon. Azóta tervezem, hogy beszerzek egy ilyet. Mivel elég sok tésztát eszem, ebbe a problémába már többször is belefutottam, hogy vagy túl sokat vagy nem eleget főzök ki. Na, ennek vége ezzel a kis szerkezettel :)

A másik, amire a boltban bukkantam, az a mosogatószivacs tartó, amibe rögtön a mosogatószert is bele lehet tölteni. Máris jobban mutat a mosogató a böszme műanyag flakon nélkül :)

Nagyon sok hasznos konyhai eszköz van a boltban, legtöbbjüknél az ember csak a fejéhez kap, hogy 'ez miért nem nekem jutott eszembe??' Egy kisebb vagyont tudtam volna otthagyni, úgy kellett visszafognom magam. A helyzetet nem könnyíti, hogy lehet kártyával fizetni.
A következő, ami wishlist-en van, az a szilikon nyújtódeszka. Ezekután a sütik új tárlata fog megnyilni :)

Ph

3 éve láttam utoljára. Mögötte ültem a kocsiban, a napfényben megcsillant a szőke haja, ahogy arcát dacosan a kezébe fúrta. A visszapillantóból pont ráláttam. Aztán feloldódott és beszélt. Mutogatott. Nevetett. Csak nem velem.

Vacsora közben szemben ült. Ahányszor összeakadt a tekintetünk elpirult és másfelé nézett. De én észrevettem a szája sarkában megbújó mosolyt, amit igyekezett benttartani. Nekem a gyomrom remegett az izgalomtól, nehogy elrontsak valamit és elveszitsem ezt a hajszálon függő boldogságot, amire ennyit vártunk.
Később leült játszani valami lövős játékkal a számítógépén. Én elkezdtem kipakolni, de a szemem sarkából néztem, ahogy játszik. Ő pedig egyszercsak felnézett azokkal a égszinkék szemeivel és megkérdezte, hogy kipróbálom-e a játékot. Annyira megilletődtem, hogy visszautasítottam. Mondván ő ezt nálam jobban csinálja. De onnantól már ott álltam a háta mögött, mintha a életemre bízott kincset őriznék.
Másnap megmutattam neki, hogy tudok varázsolni. Kérte újra és újra. Én pedig újra és újra megmutattam neki. Meg akartam neki mutatni, hogy bármire képes vagyok, amit kér.
Hazafelé a kocsiban már mellettem ült és a cinkostársa lettem.
Búcsúzóul megölelt, amitől a hangom is elakadt és feloldott minden keserűséget és fájdalmat az elmúlt 3 évből.

Változások

Jönnek az ember életében fordulópontok, amiknek abban a pillanatban nincs is tudatában, hogy mekkora jelentőségük van. Most nálam is bekövetkezett néhány változás.

Foto innen

Az egyik változás a munkahelyi életemben következett be; szeptember 1-től másik csoport irányítását fogom átvenni. Jött egy lehetőség és úgy gondoltam, miért ne? Kiváncsi voltam Patrik véleményére is az ötletet illetően és tetszett neki. Egyetértett velem abban, hogy kihívás lesz 9 év után váltani. Ennyi ideje dolgozom ugyanis revenue területen. 2 cég - 9 év... és még milyen messze a nyugdíj :D
Szóval megpályáztam. A főnökömnek is tetszett az ötlet. Arról nem is beszélve, hogy ezzel részben az ő életét könnyítem meg, hiszen fel tudom használni az eddigi csoportvezetői tapasztalataimat. Más kérdés, hogy mennyi plusz munkát fog neki jelenteni az, hogy a helyemre valaki mást keressen ;)
Az új pozicíó teljesen más területet érint, mint amivel eddig foglalkoztam. Mondhatni semmi köze egymáshoz. Legalábbis amennyire ezt most fel tudom mérni. Emberek száma ugyanannyi lesz, viszont újból bele kell rázódnom a csoport dinamikájába.... érdekes lesz. Ugyanakkor már most biztos vagyok benne, hogy hiányozni fognak a mostani "gyerekeim" :)
A másik változás magánéleti. Nem is jó szó rá a változás. Kihívás inkább... mielőtt bárki megijedne, nem, nem szakítottunk :) Inkább úgy fogalmaznék, hogy a kapcsolatunk egyfajta erőpróbán megyünk most keresztül. Én legalábbis biztosan. A jó oldala, hogy ezzel együtt még inkább látom a határaimat és próbálom őket tágítani is. Nem mindig könnyű. Azt már tudom, hogy a legnehezebben a szeretetlenséget/közönyt viselem. Az érdekesség, hogy ilyenkor az én reakcióm is az azonnali szeretetmegvonás... és nem csak ilyenkor. Próbálok arra is rájönni, hogy honnan fakad ez bennem, mi az, ami ezt így alakította? Az apátlan gyerekkorom? Vagy Anyu használhatta ugyanezt? Nehéz kérdések, nehéz időszak, izgalmas önmegismerés. Csak ne érezném néha ezt a gyomorszorító stresszt. Próbálok pozitív maradni és kitartani, amig minden vissza nem áll a régibe. El nem tudom mondani mennyire várom már :)

Back in Joburg

Hát az úgy volt, hogy:

• 'A' verzió: annyira hiányoztunk egymásnak, hogy jönnöm kellett újra
• 'B' verzió: a jövőbe vetett hitünk kezdett megingani, ezért jönnöm kellett, hogy támogassuk egymást
• 'C' verzió: egyikünk vándorcirkuszba készül beállni, ezért jönnöm kellett, hogy megbeszéljük ez milyen hatással lesz a kapcsolatunkra

Mindenki válassza ki a számára legszimpatikusabb verziót :)

Kép innen

Az ideút egyébiránt roppant kalandos volt. Kezdődött a taxival. Minekutána én most az itteni télben ülök itt lent, ezért már előrelátóan ennek az időjárásnak megfelelően öltöztem, magyarul pulcsi, meg ilyenek. Namost ehhez képest, egy légkondi nélküli taxi jön értem, aminek vezetője nem igazán naprakész az elkerülő utakban. Ennek eredményeként elkezdünk araszolni a péntek délutáni csúcsban az 1-es vili vonalán. Az út 1/5-nél - mikor a poló már rátapad a hátamra - kérdezem meg udvariasan a söfőrt, hogy mehetnénk-e valami másik úton. Na, miután kivergődünk a reptérre és kellőképpen leizzadok a 14 órás utam előtt, látom ám, hogy egyből 1 órás késéssel indul a gépem. Megnyugtatásomra közlik a kollegínák, hogy ettől még bőven el fogom érni a csatlakozásom Párizsban. Megnyugszom, várok a beszállásra. Ahol viszont közlik, hogy további 1 órát még várnunk kell a közben megindult felhőszakadás következtében, viszont válaszokat majd csak Párizsban fogok kapni ( pl hogy érdemes-e egyáltalán gépre szállnom, ha mondjuk csak 24 óra múlva tudok továbbindulni Párizsból... ) Szóval gépre fel, izgulás bekapcsol. Addigra már kiszámolom, hogy 1, azaz egy, órám lesz átrohanni egyik terminálból a másikba. A helyzetet tetézi, hogy ezek nem egymás melletti terminálok.
A nagy agyalás közben mondják be, hogy a továbbutazó utasoknak szerveztek segítséget. Igy történik, hogy átvisznek kocsival a terminálok között és bőven odaérek beszálláshoz.
Ahol is a következő párbeszéd hangzik el az utaskisérő ( U ) és köztem ( Én ):

• U: Egyedül utazik?
• Én: Igen
• U: Akkor van egy jó hírem. Business-en utazhat!
• Én ( szólni nem bír, csak az álla esik le )

Úgyhogy most először szépen, kényelmesen utaztam. Altatóra sem volt szükség, mivel az ülés majdnem teljesen vízszintbe állítható. Kaja isteni volt, többféle, adagra is több. Fülhallgató minőségi, zúgást teljesen kiszűrte. A rövid átszállóidő ellenére a csomagom is megjött ugyanazzal a géppel.
Vajon miért érzem, hogy ez a légitársaság most rákapcsolt?

Vannak azok a szomorú napok...

... amikor elfogy a remény, mint a lufiból a levegő. Amikor a kilátástalanság kiszívja belőled az összes erőt. Hát, a múlt hetem ilyen volt.
Mindenkinek megvan a maga keresztje és mindenkinek a sajátja a legnehezebb. Ezzel így vagyok én is. Nehezen osztom meg ha bajom van, próbálom egyedül megoldani. Aztán amikor már-már felemészt, akkor megosztom. És amint ezt megteszem, a súly szinte azonnal enyhül. Mégsem tudom elengedni soha rögtön.
A legutóbb annyira elszontyolodtam, hogy "kikiabáltam" virtuálisan magamból ( értsd az egyik közösségi oldalra ). És 2 meglepetés is ért. Egyrészt hogy olyan emberek reagáltak rá, akiktől a legkevésbe vártam volna. És tőlük esett a legjobban.
Nem vagyunk egyedül és ez a lényeg. Valahol mindig ott van egy segítő kéz. Remélem én is eléggé az vagyok azoknak, akiknek szüksége van rá.

Mert én sütni is tudok

A sütés iránti lelkesedésem valójában anyunak köszönhetem. Ugyanis ő volt az, aki kerek-perec kijelentette gyerekkoromban, hogy ő márpedig nem fog sütni, mivel csak kudarcélményei vannak süteményekhez kapcsolódóan. Így esett, hogy amint elég nagy lettem hozzá, kipróbáltam magam a konyhában. És láss csodát, nekem nem volt semmi problémám vele. Valahogy mindig sikerült. És valahogy mindig éreztem is, hogy ami kikerül a kezem alól, abban van egy jóadag szeretet is. Ezért is van, hogy jobb szeretek másoknak sütni. Szeretem begyűjteni a jóízű, teliszájú hümmögéseket az asztal körül :)
Múlt héten a kollégakat egy New York-i sajttortával leptem meg Róbert nap alkalmából ( 3-an is vannak ). Szeretem ezt a receptet, mert annyira nem pepecselős ( ez nálam kulcsfontosságú ) és minden egyes alkalommal osztatlan sikere van az édesszájúaknál. Az aktuális gyümölcsöt pedig ők szokták beleadni :)
Most némi meggy halmozódott fel a hütőmben. Valamikor régen kaptam egy kefires meggyes süti receptet, de már nem volt meg, ezért Gugli barátunkhoz fordultam segitségért, és tá-dám: meggyes pite. Egyedül a magozás volt időigényesebb, de a végeredményért megérte :)

Pár szelet langyos pite, egy pohár tej és a világ mindjárt jobb egy fokkal!